Kicsit elfáradtam ma. Minden évben a születésnapomon veszem számadásba eddigi életem,  valamint akkor is, ha fáradt vagyok.  Most, a költészet nagyjait kellene követnem,  akik versbe öntve sírták el bánatuk,  örömüket.  Nem fogok verselni, nyugalom! Igazából ez a blog az én versem.  Valahogy idegenkedtem mindig attól, hogy a „nagyvilág” elé tárjam érzéseimet, kicsi részt saját magamból. Ám most meghazudtoltam magam.  Ez van, a feladat az feladat.  El kell végezni! Őszintén, még élvezem is.  Lassan 10 hónapja vagyok, ahogy én nevezem „rodostói száműzetésemben” Angliában.  Honvágyamat legyőztem, ezt a harcot megvívtam, mert kellett.  Kellett, mert félő volt, hogy 2 nap után ismét az ágyamban alszok. Sokakat és sok mindent hagytam magam mögött, mert fiatal vagyok, új dolgokat kell tapasztalnom, ki kell próbálnom magamat, tehetségemet, türelmemet,  meg kellett ismernem határaimat, meg kellett ismernem a honvágy érzését. Kellett, hogy olyan emberek hiányozzanak, akik mellettem voltak minden nap. Kellett, hogy én hiányozzak Valakinek. Hisz olyannak is hiányzok, hiányoztam,  akiről azt hittem, csak egy kedves ismerősnek ,  egy a sok közül-nek tart.  Ha valaki megkérdezné, mi az ami a legjobban hiányzik otthonról,  természetesen a családomat mondanám. Ám hozzá kell tennem azt is, ami nagyon fontos része az életemnek,  ami, bár itt is van, de mégsem olyan, mint az enyém, ahol  felnőttem, amihez sok sok szép emlék fűz: a templom a vasárnap esti  misékkel ,a  mellettem ülők kedves arcaival. Ez a kis bejegyzés legyen híradás rólam, mindenkinek, aki hiányzik , és köszönet azoknak, akiknek én hiányzom.

https://www.youtube.com/watch?v=5ISpT1WQgBg&feature=related